Másnap reggel Lexi hamarabb felébredt, mint Rebecca. Éjjel még sokáig fent maradtak, és beszélgettek. Most kócosan, karikás szemekkel ült fel ágyában, majd kezeibe temette arcát, hogy összeszedje magát. Végül nagy nehezen kikászálódott az ágyból, elővett egy törölközőt a szekrényéből, felkapta tusfürdőjét és samponját, majd halk léptekkel, hogy ne ébressze fel Rebeccát, elindult letusolni. Miután végzett, felöltözött és megszárította haját. Egy lila csőszáru nadrágot húzott fekete V-nyakú hosszú ujjú felsővel, és ahhoz színben illő tornacipővel. Már a haját egyenesítette hajvasalójával, amikor kapott egy üzenetet Adamtől.
Jó reggelt kicsim, remélem jól aludtál. Én egész éjjel csak rád gondolva forgolódtam az ágyban. Alig várom, hogy csókot lophassak tőled. Szeretlek.
Lexi elmosolyodott, és szívverése felgyorsult a sorok láttán. Ajkába harapott és gyorsan válaszolt az üzenetre.
Neked is jó reggelt! Én sem aludtam sokat, az éjszaka minden percében te jártál a fejemben. Azt a csókot sosem kell ellopnod! Én is szeretlek!
Miután elkészült a hajával, fejére húzott egy manósapkát, felkapta az asztalról mobilját és kilépett a szobából. A folyosó néptelen volt, ugyanis alig múlt reggel hat óra. Lexi a földszinten az automatához lépett, hogy vegyen egy tejeskávét, majd kezében a gőzölgő pohárral elindult a parkon át, hogy a sarki kínai gyorsétteremben reggelit vegyen magának és Rebeccának. Közben felrakta fülhallgatóját, hogy meghallgassa Marilyn Manson „No Reflection” című dalát, ugyanis egész készülődés közben ez járt a fejében. Már bánta, hogy nem húzott fel egy vastagabb pulóvert, ezen a reggelen ugyanis csípős hideg uralkodott. A gyorsétteremben a korai órára való tekintettel ezúttal nem kellett hosszan kígyózó sorba állnia, csak egy hosszú, vörös hajú lány állt a pénztár előtt, és néhányan menüjüket fogyasztották az asztaloknál.
- Adrianna? – szólította meg hátulról a lányt Lexi. Adrianna megfordult és elmosolyodott.
- Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen korán kelő.
Adrianna teljes feketébe öltözött, egy bőrdzseki volt rajta, nyakában szokásos nyaklánca a kereszt alakú medállal, mindehhez pedig egy tüllszoknya és majdnem térdig érő bakancs társult. Miközben átvette az eladótól rendelését, Lexi így szólt – Gondoltam, meglepem Rebeccát valami reggelivel, mire felébred. Na és te? Nem a belvárosban laksz?
- De, ott van a lakásom, csak én meg gondoltam, meglepem Adamet valami reggelivel – felelt Adrianna, mire mindketten nevetni kezdtek. A lány megvárta Lexit, majd együtt léptek ki a gyorsétterem ajtaján.
- Elvihetnélek Adamnek ajándék gyanánt. Biztosan odáig lenne az örömtől – szólt Adrianna, miközben a járdán lépkedtek egymás mellett.
- Jó lenne. Rebecca úgy sem ébred fel egyhamar, csak tíztől van órája.
- Remek! A parkba beszéltük meg a találkozót, hogy Nate-et ne ébresszük fel. – magyarázta Adrianna, s közben átvágtak a parkon, hogy a megbeszélt helyre induljanak. Adam a padon ült, fülhallgatóval hallgatta a zenét, miközben mobilján játszott egy ügyességi játékkal. Mikor felnézett a közeledő lányokra, Lexi láttán szélesen elmosolyodott, felpattant és eléjük sietett, hogy megölelje barátnőjét.
- Meglepetés! – szólt Adrianna. Adam rámosolygott, majd megcsókolta Lexit – Annyira örülök, hogy láthatlak! – mondta.
- Én is! Hiányoztál – mondta a fiú vállára hajtva fejét Lexi, miközben ölelkeztek. Adrianna előhalászott koponyát formázó táskájából egy cigarettát, és meggyújtotta. Bejárták a parkot keresztül-kasul, beszélgettek és nevetgéltek, aztán Adam vett a lányoknak és magának is kávét. Leültek az egyik padra, aztán miután megitták, Lexi elbúcsúzott, hogy visszamenjen Rebeccához, aki már ébren volt és épp sminkelte magát a tükör előtt, amikor barátnője belépett a szobába.
- Jó reggelt – köszöntötte Rebecca, aki rózsaszínű csőnadrágot viselt baba kék magas sarkú cipővel és ugyanolyan színű, mélyen dekoltált felsővel.
- Neked is. Hoztam kínait, de már lehet, hogy kihűlt, mert közben találkoztam Adammel és Adriannával.
- Jaj, köszi! Úristen, te mikor keltél, hogy ennyi mindenre volt időd? – hüledezett Rebecca, még egy utolsó igazítást végzett szemceruzájával a sminkjén, majd Lexivel leültek az asztalhoz, hogy megreggelizzenek.
- Holnap délelőtt már itt is leszek, úgyhogy nem kell sokáig hiányolnod – mondta Rebecca.
- Jó, de tényleg hiányozni fogsz, úgyhogy siess vissza!
- Sietek. Nekem is hiányozni fogsz, de örülök, hogy kicsit kettesben lehettek Adammel, remélem, történik köztetek valami említésre méltó.
- Hé, azt hittem, ezt már tegnap megbeszéltük – nevetett Lexi.
- Lehet, hogy a vágyaid győzedelmeskednek majd az elhatározásod fölött. Remélem, így lesz! – felelte huncutul Rebecca. Miután megreggeliztek, elköszönt Lexitől és elindult az iskolába. Épp gondolataiba merülve sétált a parkon át, amikor egy égnek álló hajú, fekete öltözékű fiú csatlakozott hozzá.
- Zavarok? – kérdezte vigyorogva. Rebecca csak ekkor vette észre, hogy valaki ott lépked mellette. Ránézett a fiúra és meglepetten így szólt: - Hát te? Azóta nem láttalak, mióta először találkoztunk! Justin, igaz?
- Jasper. Úgy látom, nem hagytam benned mély benyomást – nevetett a fiú.
- Mondtam, hol találsz meg, ha újra látni akarsz, de nem voltál ott – vont vállat Rebecca.
- A buliban? Ott voltam, csak nem találtalak, úgyhogy végül leléptem. Nem az én világom.
- Ott voltál? – élénkült fel Rebecca.
- Igen, miattad – vallotta be a fiú.
- Hát, úgy látszik, én tudom, hogyan kell valakiben mély benyomást tenni. Te is itt laksz a koliban?
- Nem, van egy albérletem a közelben. Csodálkozom, hogy te beéred a kollégiummal.
- Nehogy azt hidd. Csak még rá kell beszélnem a barátaimat a költözésre. A szobatársam a legjobb barátnőm, és nélküle nem költöznék el – magyarázta Rebecca. Jasper megbabonázva nézte őt. Kiderült, hogy mindketten ugyanarra az órára igyekeznek, így hát egymás mellett foglaltak helyet az előadó teremben. Az előadás közben nem igazán volt alkalmuk szót váltani, ugyanis Rebecca próbált minden fontosnak vélt információt lejegyzetelni, ami az oktató szájából elhangzott. Miután véget ért az óra és kifelé baktattak az épületből, Jasper a lány felé fordult – Nincs kedved találkozni valamikor a sulin kívül is?
Rebecca egy pillanatra elgondolkozott, húzta a fiú agyát, majd végül bólintott – Lehet róla szó.
- Megadod a számod, hogy el tudjalak érni?
- A számomat ki kell érdemelni – mosolygott a lány – de facebook-on írhatsz bármikor, jelölj be.
- Oké, mi a vezetékneved?
- Montgomery. Akkor majd írj, most rohannom kell, tizenegyre beszéltem meg a talit az egyik barátnőmmel, és előtte még fel kell rohannom a koliba a cuccaimért. Majd még talizunk – búcsúzott Rebecca és elindult balra, a kollégium irányába. Több diák is a gyönyörű lány után fordult, mikor elhaladt mellettük. Jasper még sokáig követte őt tekintetével, aztán elindult az ellenkező irányba. A szobájába érve Rebecca ott találta Lexit és Adamet, akik egy filmet néztek összebújva.
- Remek, legalább nem kell cipekednem. Adam, segítenél levinni a bőröndömet a parkolóba? – kérdezte.
- Persze – Adam felállt és felemelte a lány ágyán heverő, súlyos utazóbőröndöt, Lexi pedig megölelte Rebeccát – Nagyon vigyázz magadra, és amint odaérsz, hívj fel, rendben?
- Oké, aztán érezzétek jól egymást – kacsintott huncut mosollyal az arcán, majd Adammel a nyomában elindult a lifthez. Lola már a parkolóban állt Rebecca tűzpiros autója mellett, és onnan nézte, ahogy a lány Adammel az oldalán közeledik felé. Miután üdvözölték egymást, Adam berakta a lányok táskáit a csomagtartóba, elköszönt tőlük és visszaindult Lexihez a kollégiumba. Lucas és Nate egy gyorsétteremben ültek és hamburgerük fölé hajolva beszélgettek.
- Hol vetted ezt a csőgatyát? Nekem s kell egy ilyen – szólt Nate, majd belekortyolt kólájába.
- A plazában van egy tök jó üzlet, elmegyek veled majd, ha akarod – mondta Lucas.
- Köszi, az jó lenne… jaj, ne… - Nate nagyot sóhajtott, amikor megpillantotta a néhány asztallal távolabb ülő copfos, szemüveges, papagájra hajazó szín kavalkádba öltözött lányt, aki szexisnek szánt kifejezéssel az arcán bámulta őt, majd megnyalta ajkait és jóízűen lenyalta a majonézt a kezében tartott sült krumpli végéről. Lucas megfordult, hogy megnézze, mi váltotta ki lemondó sóhajt barátjából, és majdnem maga elé köpte kóláját, amikor megpillantotta az őket bámuló lányt.
- Ez meg kicsoda? – kérdezte meghökkenve.
- Az egyik csoporttársam. Nem tudom levakarni magamról, mindig mellém ül az órákon, és megállás nélkül beszél.
- Szerintem nagyon passzolnátok egymáshoz – Lucas próbált komoly arckifejezést ölteni, de végül prüszkölve elnevette magát.
- Rohadt vicces vagy! – méltatlankodott Nate, majd ismét lemondó sóhajt mutatott be, mikor a lány felállt asztalától és feléjük indult. Mikor az asztalukhoz ért, széles mosolyt villantva megszólította őket – sziasztok, csatlakozhatok? – azzal meg sem várva a választ lehuppant Lucas mellé. – Evelin vagyok – mutatkozott be – Nate egyik csoporttársa a fősulin.
- Lucas – mondta a fiú, miközben próbálta visszafojtani nevetését, amit az váltott ki belőle, ahogy Evelin bámulta Nate-et, aki viszont azt sem tudta zavarában, hová nézzen.
- Na és mi jót csináltok? – kérdezte végül mosolyogva a lány.
- Eszünk – morogta Nate, mire Lucas prüszkölve felnevetett, amit végül megpróbált köhögésnek álcázni.
- Jaj, de buta vagyok – nevetett fel horkantva Evelin – Nyilvánvaló, hogy kajáltok! Nate, a prezentációt, amit közösen kell csinálnunk, át kellene beszélnünk valamelyik nap.
- Oké, majd megírom neten, hogy mikor lenne jó nekem.
- Rendben, na de most megyek, gazdátlanul hagytam a sült krumplimat, és még el kell rohannom fénymásolni. Örültem – azzal Evelin felállt, a fiúkra mosolygott és visszaindult asztalához.
- Szerintem kedves lány – mondta őszintén Lucas.
- Igen, az. Csak nem tudom, hogy mondjam meg neki, hogy nem akarok tőle semmit anélkül, hogy megbántanám?
- Egyszerűen. Legalább tisztában lesz vele, és nem éli bele magát a dologba. Barátok még lehettek.
Délután Adam kopogott Lexi szobájának ajtaján. A lány egy fekete koktélruhát viselt magas sarkú, kövekkel kirakott cipővel, szög egyenes haját kiengedve viselte, nyakában ezüst nyaklánc lógott, egy szív alakú medállal.
- Mikor ajtót nyitottál, azt hittem, káprázik a szemem. Gyönyörű vagy – szólt Adam, mire Lexi elpirult és széles mosoly terült el arcán.
- Ne túlozz. Egyébként te sem panaszkodhatsz – Lexi végignézett a fiún, aki fekete inget viselt szürke mellénnyel, fekete egyenes szárú farmerral és a mellénnyel megegyező színű tornacipővel.
- Indulhatunk? – kérdezte Adam és Lexi felé nyújtotta kezét. A lány felkapta táskáját és vászonkabátját majd megfogta Adam kezét és lementek a parkolóba, hogy aztán a fiú autójába szálljanak, és elinduljanak az étterembe. Ott aztán egymással szemben ülve átnézték az étlapot, és rendeltek maguknak. Közben beszélgetni kezdtek.
- Beszéltem Rebeccával, már a szüleinél vannak. Szerencsére minden rendben – szólt Lexi.
- Ennek örülök, és ne aggódj, minden rendben lesz.
- Amióta az a vérfarkas rátok támadt a nyaralónál, mindig, mikor valamelyik barátom kilép az ajtón, csak arra tudok gondolni, hogy talán vissza már soha nem jön. Valamit tennünk kell. Főleg, ha valóban ő ölte meg Mattet is. Holtan akarom látni. Elégtételt akarok venni és biztonságban tudni a barátaimat. Állandó rettegésben nem lehet élni.
- Majd én megvédelek.
- Aranyos tőled, de te is csupán ember vagy. Ugyanúgy veszélyben vagy, mint én.
- Igazából… van valami, amit el kell mondanom. Később akartam, de nem várhatok vele tovább… főleg a mostani körülmények miatt sem – szólt komoly arccal Adam, és Lexi olyat vélt felfedezni tekintetében, amit addig még soha: félelmet. Izzadni kezdett a tenyere, elfehéredtek ujjai, szívverése egy csapásra a sokszorosára gyorsult. Lélegzetvisszafojtva, feszülten nézett Adamre, és várta, mi következik. Talán a fiú szakítani akar vele? Vagy megcsalta őt?
- Mi az? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. A hazugságnál semmit sem utálok jobban – mondta végül türelmetlenül.
- Én… nem az vagyok, akinek gondolsz.
- Ezt meg hogy érted? – emelte fel a hangját Lexi.
- Nem vagyok… ember – bökte ki végül Adam, és lesütötte szemét.
Lexi idegesen felnevetett, de olyan hangosan, hogy a körülöttük ülők közül többen is feléjük fordultak.
- Mi az, hogy nem vagy ember? Tudom, hogy most lesz Halloween, de ne akard bemesélni nekem, hogy valójában egy zombi vagy!
- Igazából nem zombi…
- Akkor mi?
- Vámpír…
Erre Lexi még hangosabban nevetett.
- Befejeznéd, kérlek? Ez egyáltalán nem vicces.
- Hát, tényleg elég rossz vicc – mosolygott tovább Lexi.
- A vérfarkas is marha nagy vicc volt, igaz? – csattant fel idegesen Adam. Bosszantotta, hogy amikor végre rászánja magát és előáll az igazsággal, a lány kineveti őt. Ekkor viszont Lexi már nem nevetetett, ugyanis arcára fagyott a mosoly.
- Az nem lehet… - hebegte.
- Te magad mondtad, hogy ha vérfarkasok léteznek, akkor az is elképzelhető, hogy vámpírok is. Igazad volt.
- Adam, te nem lehetsz vámpír. Ha az lennél, már rég nem élnék. A vámpírok vérszomjasak, könyörtelenek, és nincs szívük! Te viszont kedves vagy, törődő, és…
- Lexi, fogd már fel végre, ez nem egy film, hanem a valóság! Nem minden úgy van, ahogy azt a moziban látod! Honnan tudnád, milyen is egy igazi vámpír, ha eddig a létezésükről sem tudtál? Vámpírként felerősödnek azon tulajdonságaid, amelyek emberként a leginkább jellemeztek. Tehát aki gonosz volt, amíg élt, az vámpírként még gonoszabb lesz. Persze a vér iránta vágy igaz, de én sosem támadnám meg a barátaimat.
- Na jó, nekem ez túl sok! – fakadt ki Lexi, felkapta kabátját és táskáját, aztán kirohant az étteremből. Adam habozás nélkül követte őt. A parkolóban aztán karon ragadta és szembe fordította magával a lányt.
- Mit akarsz?
- Beszéljük meg, kérlek. Meg akarom magyarázni. El akarok mondani mindent!
- Nem érdekel – utasította el Lexi, de közben kíváncsisága viaskodott ingerültségével.
- Megértem, hogy ezek után nincs kedved az étteremhez, de akkor legalább szállj be az autóba, visszaviszlek a koliba és közben megmagyarázok mindent.
Lexi abszurdnak érezte az egész jelenetet. Hogy ott áll az éjszakában, egy étterem parkolójában a barátjával, aki arról akarja meggyőzni őt, hogy egy vámpír. Ha két héttel ezelőtt nem támadt volna rájuk egy vérfarkas, most jó tréfának tartaná az egészet, de így… bármilyen érzések is kavarognak benne Adammel kapcsolatban, tudnia kell az igazat.
- Jó, legyen – adta be a derekát végül.
- Ugye nem félsz tőlem? – kérdezte szomorú tekintettel Adam. Lexi még sosem látta őt ennyire meggyötörtnek.
- Akármennyire is hihetetlen, de nem. Eddig sem bántottál, pedig rengeteg alkalmad volt rá. Hallani akarom az igazságot – jelentette ki Lexi. Beszálltak az autóba és elindultak.
- Tudom, hogy ez az egész hihetetlen számodra… de ha belegondolsz, voltak furcsa dolgok. Például abban a buliban, amikor megéreztem, hogy Rebecca bajban van. Nem megérzés volt, hallottam, ahogy segítségért kiált. Amikor pedig majdnem lezuhant a tetőről, mit gondolsz, hogy értem fel egy pillanat alatt, hogy megmentsem? Szerinted miután megtámadt egy vérfarkas, hogy éltem túl? Láttad, hogy kitépett egy darabot a kabátomból, de a seb addigra már begyógyult.
Lexi átgondolta a hallottakat. Kitűnő hallás, emberfeletti erő, képtelen gyorsaság, ügyesség, gyorsan gyógyuló sebek… Adamre pillantott, és kezdte felfogni, hogy a fiú halálosan komolyan beszél.
- Hogy lettél vámpír?
- Húsz éves voltam. Autóbalesetünk volt. A szüleimmel ültem a kocsiban, ők meghaltak… és én is haldokoltam, de akkor Adrianna kimentett a romok közül. Akkor láttam őt életemben először. Megmentett. Vámpírrá változtatott.
- Micsoda? Adrianna is… - tátotta el száját Lexi.
- Ő is vámpír – bólintott Adam – méghozzá jóval idősebb, mint én. Így sokkal erősebb is.
Lexi nem tudott magához térni döbbenetéből. Először Adam, aztán Adrianna… mi jöhet még?
- És… hogy táplálkoztok? – kérdezte végül, előre tartva a választól.
- Adrianna olykor emberekből táplálkozik… de nem öli meg őket, és utána semmire sem emlékeznek – tette hozzá gyorsan Adam, látva Lexi arckifejezését – a barátait pedig sosem bántaná!
- És te?
- Én a kórházból szerzek magamnak vért… tasakokból, nem emberekből. Nem akarok én bántani senkit, Lexi. Nem én akartam vámpír lenni, de ha most nem lennék az, akkor nem is találkoztunk volna soha… és örökké hálás leszek Adriannának, hogy akkor megmentett, mert így megismerhettelek. És ez volt a legjobb dolog, ami valaha is történt velem.
Lexinek könny szökött a szemébe. Megtörölte arcát és feltette újabb kérdését – Hány éves vagy?
- Húsz… 1904 óta.
A lánynak leesett az álla – és Adrianna?
- Ő már több mint ötszáz éves.
- Jézusom, az egy fél évezred – hüledezett Lexi. Közben megérkeztek a kollégiumhoz. Kiszálltak az autóból és Adam a lányok szálláshelyéhez kísérte Lexit.
- Miért nem mondtad el korábban az igazat? – kérdezte a bejárat előtt állva Lexi.
- Mert nem ép azzal szerettem volna indítani az ismerkedésünket, hogy „szia, vámpír vagyok, remélem, ez nem okoz neked gondot” Nem is hittél volna nekem, és azt sem hitted volna el, hogy soha nem lennék képes bántani téged. Meg akartam várni, hogy ki mondd, hogy szeretsz, és akkor talán már az igazat tudván is mellettem maradsz. Tudom, önző dolog volt részemről, de túlságosan is fontos vagy nekem ahhoz, hogy elveszítselek, mielőtt még az enyém lennél. Most már ismersz, tudod, milyen vagyok. És így könnyebben eltudod hinni, hogy vámpír létemre sem bántanálak soha. Ha már az elején elmondtam volna, hiába bizonygattam volna, hogy nem bántanálak, úgy sem hittél volna nekem, mert nem is ismertél.
Lexi a kilincsen tartotta a kezét, Adam pedig közelebb hajolt hozzá, hogy megcsókolja őt. Lexi viszont elfordította az arcát és kinyitotta a bejárati ajtót. Adam szomorúan hátat fordított az épületnek, és a csillagos ég alatt elindult a fiúk kollégiuma felé. Lexi hallotta távolodó lépteinek zaját, és megállíthatatlanul hullani kezdtek a könnyei. Kezét a szájára szorította, hogy csillapítsa a zokogást, majd visszafordult az ajtóból, ledobta táskáját és lerohant a bejárati lépcsősoron. Adam megállt és megfordult. Lexi rohant felé, majd szorosan magához ölelte és megcsókolta őt.
- Képtelen vagyok csak úgy besétálni azon az ajtón és csak úgy itt hagyni téged! Lehet, hogy vámpír vagy, de akkor is az enyém! – zokogta. Adam végigsimított a lány hátára hulló, fényes fekete hajzuhatagon, és olyan odaadással csókolta őt, ahogy még sohasem.
- Viszont jobb, ha ma külön töltjük az éjszakát. Meg kell emésztenem ezt az egészet, és ehhez egyedül kell lennem – mondta Lexi, miután elengedték egymást.
- Értem. És köszönöm, hogy… csak köszönöm, Lexi. Te vagy a mindenem.
- Holnap találkozunk – búcsúzott a lány és elindult a kollégium felé. A szobájába érve becsukta maga mögött az ajtót, majd neki vetette hátát és percekig csak állt ott, mozdulatlanul. Végül összeszedte magát, levetette kabátját és előhalászta naplóját a szekrényéből. Ledobta magas sarkúját és ágyán elterülve felcsapta a naplót.
Vámpírok. Ha valaki két héttel ezelőtt azt állítja, hogy léteznek, az arcába nevetek, de egy vérfarkas támadás után most már ezen sem lepődöm meg. Az viszont hidegzuhanyként ért, hogy Adam is egy közülük. Egy vámpír. Fáj, hogy most kellett megtudnom, de megértem, miért nem mondta el hamarabb. Csak biztos akart lenni abban, hogy szeretem. Ha vámpír lennék, én sem mondanám el akárkinek. Félt, hogy elveszít olyasvalami miatt, amiről nem is tehet. Ha Adrianna akkor nem változtatja át, most nem is ismerném őt. Félnem kellene? Meglehet. Hiszen a barátom egy vámpír… de akkor miért nem érzem úgy, hogy félnék? Ez nem változtat azon a tényen, hogy szeretem. Nem változtat azon sem, hogy ő szeret. A közös, gyönyörű emlékeken, a kedvességén, a figyelmességén, a törődésén sem. Nem tudom elképzelni az életem nélküle. Egyszerűen nem akarom elképzelni. Ha elveszíteném, minden összeomlana, akár egy ingatag kártyavár. Csakis miatta tudok reggelente mosollyal az arcomon ébredni. Egyébként a jelenlegi életem egy kész rémálom. Még mindig jobban félek attól, hogy elveszíthetem őt, mint attól, hogy vámpír. Mi más lehetne az igaz szerelem, ha nem ez?
Lexi lerakta a tollat és kibújt mini ruhájából, hogy magára csavarjon egy törölközőt és elinduljon tusolni. Most, hogy kiírta magából, amit érez, képes volt tisztábban mérlegelni a dolgokat. Már nem volt annyira összezavarodva. Tudta, hogy még mindig szereti Adamet, és vámpír ide, vagy oda, nem akarja őt elveszíteni. Majd megoldják valahogy, eddig sem okozott gondot a kapcsolatukban az, hogy a fiú vámpír. Eddig sem nehezített meg semmit, és most, hogy már Lexi is tudja, ezután sem fog. Visszatért a szobájába, és épp szárítgatta a haját, mikor észrevette, hogy a naplója már nincs az ágyán. Kikapcsolta a hajszárítót és rémülten odasietett, megnézte a takaró alatt is, mindent átkutatott, de a naplónak nyoma sem volt. Pedig itt hagytam az ágyon, gondolta idegesen. Ekkor rezgett egyet az asztalon heverő mobilja, jelezve, hogy üzenete érkezett. Lexi sietve felkapta a telefont. Az SMS ismeretlen feladótól érkezett.
Remélem, a naplód szórakoztató olvasmánynak bizonyul majd.
- Ne! – kiáltott fel Lexi, miután rápillantott az üzenetre. Olyan ideges volt, hogy remegett a kezében a telefon, amikor felhívta Adamet.
- Itt járt a szobámban! – szólt zaklatott hangon, miután Adam felvette a telefont. Pillanatok teltek csak el, és a fiú már ott állt a szobában, Lexivel szemben. A nyitott ablakon át érkezett, arca aggodalmat tükrözött. Lexi odarohant hozzá és átölelte őt. Úgy érezte, most már biztonságban van.
- Mi történt? – kérdezte Adam, miközben az ágyhoz kísérte a lányt. Lexi beszámolt neki a történtekről. – és azután rögtön felhívtalak – fejezte be.
- Itt maradok éjszakára. Ostoba voltam, hogy beleegyeztem abba, hogy egyedül maradj.
- Én voltam az ostoba, hogy erre kértelek – sóhajtott Lexi.
- Csinálok teát.
Miután ez megtörtént, kezükben egy-egy gőzölgő bögrével leültek az asztalhoz.
- Nála van a naplóm. Annyira megalázó. Az az én magánügyem, semmi köze hozzá! Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy talán most is épp azt olvassa – csóválta a fejét feldúltan Lexi.
Közben Lucas és Nate szüntelenül nevetgélt a „Feketék Fehéren” című filmen, amit épp néztek. Az ablakon át hangos kiabálás szűrődött be a szobába.
- Mi ez? – méltatlankodott Nate, majd felállt és kinézett az ablakon. – Részegen ordítoznak itt, az ablakunk alatt – közölte Lucassal, majd az éjjeliszekrényéhez lépett és kihúzta a középső fiókot.
- Most mit csinálsz? – érdeklődött Lucas.
- Finoman elhallgattatom őket – mosolygott Nate, majd elővett egy óvszert, felbontotta és a mosdókagyló fölött megtöltötte vízzel. Miután ismét az ablakhoz lépett, kezében a lufira emlékeztető, vízzel teli óvszerrel, kihajolt, és egy kidobta az ablakon, egyenesen a hangoskodó fejére, ahol aztán szétdurrant, és beborította a részeg fiút vízzel, aki ezután elhallgatott és meglepődve felpillantott, úgy tűnt próbálja felfogni, mi történt vele. Nate viszont addigra már becsukta az ablakot. Lucas elterült az ágyán és csak nevetett. Mindez alatt egy kapucnit viselő fiú egymagában ült íróasztala fölé görnyedve, és halovány lámpafény mellett olvasott. A lámpafény gyéren megvilágította a szoba csupasz falait és az egyszerű, sötét színekben domináló bútorokat. Elégtétellel, kegyetlen élvezettel követte soron a lapokról egy lány kínlódását, félelmeit és kínzó tehetetlenségét. Most már tudta, kit kell bántania ahhoz, hogy a legnagyobb fájdalmat okozza a lánynak. Egy vámpírt. Nem lesz egyszerű feladat, és nagyon alaposan meg kell terveznie mindent. Ráadásul ott van még a másik is… a vörös. Nagyon erős, nagyon veszélyes. Minél előbb el kell távolítani az útból… de hogyan? Mindenesetre ezt még lesz ideje átgondolni. Szép lassan, fokozatosan fog haladni, először a jelentéktelenebbeket söpri el az útból, és aztán az egyre fontosabbak következnek, hogy végül Lexinek ne maradjon senkije, és semmije.
Nate már mélyen aludt, de Lucasnak nem jött álom a szemére. Csak ült az ablak előtt, arcát a lélegzetétől párás üvegnek nyomva, és bámulta a csillagos, feketén ásító égboltot. Gondolatai egyre csak Lexi körül forogtak. Miért fáj ennyire? Tűnődött az egyik fényesen ragyogó csillagra pillantva. Miért ilyen a szerelem? Ha ő már nem szeret, az én szívemnek miért kell fáradhatatlanul érte dobognia? Próbálom minden erőmmel elfelejteni őt, de úgy érzem, az összes erőm kevés ahhoz, hogy kitépjem őt a szívemből. Képtelenség. Mintha azt várnák el tőlem, hogy levegővétel nélkül éljek. A szerelmünk oly erős volt, oly tökéletes. Miért kell minden jó dolognak vége szakadnia? Lemondanék az egész hátralevő életemről, csak hogy legalább egy napra újra az enyém legyen. Csak hogy egyetlen napra boldog lehessek… mellette. Csak hogy még egyszer a karjaimban tarthassam, érezhessem meleg, törékeny testét, csak hogy még egyszer ajkaimon érezzem földöntúli csókjait. Csak még egyszer… Lucas szemében egy könnycsepp született, hogy aztán végigfolyva arcán végül meghaljon az ajkain. Hosszú, óráknak tűnő perceken keresztül zokogott némán a szoba sötétjében, miközben Nate tudatlanul aludta az igazak álmát.
Lexi és Adam a lány ágyán feküdtek összebújva. Egy szót sem szóltak, csak ölelték egymást és némán hálát adtak az égnek egymásért. Néhány perc múltán Adam végül gyengéd hangon a lány fülébe súgta: - Minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjelek mindentől. Nem fogom hagyni, hogy bajod essen.
Lexit melegség járta át, és bár tudta, őrültségnek tűnik, de mégis biztonságban érezte magát Adam karjaiban, még akkor is, ha tisztában volt azzal, hogy a fiú egy vámpír.
Rebecca és Lola közben Rebecca hálószobájában ültek a baldachinos ágyon, és halk zene mellett beszélgettek. A lány szobájában babarózsaszínűek voltak a falak, a szőnyeg és az ágynemű is. A fehér bútorokon; többek között egy gyönyörűen kidolgozott szépítkező asztalon, a foteleken, a TV állványon és a gardrób ajtaján egy porszem sem volt. Hiába nem lakott otthon Rebecca, erre a szobájából képtelenség volt következtetni. Mintha csak tegnap ment volna el a kollégiumba. Az ágy fölötti hatalmas, bekeretezett fotón maga a lány volt látható, ám neki mégsem ez volt a kedvence, hanem a szemközti falon lógó kép, ami barátai, Lexi, Lucas és Matt társaságában ábrázolta őt. Az élénk beszélgetést a Rebecca kezében tartott iPhone rezgése zavarta meg.
- Valaki írt facebookon – tudatta barátnőjével – oh, Jasper az, azt kérdezi, mikor láthat legközelebb.
- Ki az a Jasper? – vonta fel a szemöldökét Lola.
- Jaj, hát a srác, akiről meséltem a kocsiban idefelé jövet. Aki odáig van értem.
Lola letört egy darabot a kezében tartott tejcsokoládéból és a szájába tömte – És te odáig vagy érte? – kérdezte, miután lenyelte a falatot.
- Nem, én senkiért nem vagyok oda… kivéve saját magamért – felelt apró mosollyal a szája sarkában Rebecca. Ekkor mindketten összerezzentek, ugyanis meg-megnyikordult az emeletre vezető falépcső.
- Biztos anyukád vagy apukád az… - nézett barátnőjére Lola, bár hangjából úgy tűnt, ezzel inkább magát próbálja meggyőzni.
- Persze, éjjel háromnegyed tizenkettő van, már rég alszanak… meg kellene néznünk, mi az.
- Ez tiszta Paranormal Activity. Én biztosan nem nyitom ki azt az ajtót! – csóválta a fejét Lola. Rebecca töprengve nézte őt. – Nem te voltál az, aki a vérfarkas létezését is nevetségesnek tartotta és a saját barátainak nem akart hinni? A szellemekben meg mégis hiszel?
- Hát egy vérfarkas után már semmit sem tartok kizártnak!
A következő pillanatban mindketten rémülten kapták fejüket az ajtó felé, ugyanis valaki lenyomta a kilincset, hogy bejusson a szobába. A lányok szíve egyre hevesebben vert.
- Bezártad, ugye? – suttogta Lola, mire Rebecca némán bólintott, aztán megjelent előtte Matt képe és hirtelen elhatározással felpattant. Nem hagyhatja, hogy még egy embert elveszítsen. – Bújj bele a cipődbe és indulás! – adta ki az utasítást, miközben ő is felvette cipőjét. Lola értetlenül nézett rá. – Hová?
- El innen.
- De valaki ott áll az ajtóban!
- A fürdőszobámból nyílik egy másik ajtó, amin ki tudunk menni. Igyekezz!
Lola belebújt cipőjébe, Rebecca pedig felkapta a kocsi kulcsot éjjeliszekrényéről. Közben az ajtó túloldalán álló valaki újra lenyomta a kilincset, aztán egy dörrenés kíséretében kicsapódott az ajtó. A két lány rémülten felsikított. Az ajtóban megjelent egy fekete ruhába öltözött, csuklyás-álarcos alak késsel a kezében. Egy pillanaton múlott az egész. Az idegen elindult feléjük, Lola pedig elkapta barátnője karját és magával rántotta őt a fürdőbe nyíló ajtóhoz. Feltépte és azon nyomban eltűntek mögötte. Épp, hogy becsapták maguk után az ajtót, egy kés pengéje hatolt át rajta és centiméterekre állt meg Rebecca arcától. A lány gyorsan kulcsra zárta és hátrálni kezdett.
- Gyere, gyorsan! – sürgette őt Lola, aki már a fürdőből a folyosóra nyíló ajtót nyitotta. Rebecca követte, és épphogy kiléptek rajta, mögöttük kicsapódott a másik ajtó, ami mögött ismét ott állt a feketébe öltözött alak. A lányok kirohantak a folyosóra, majd lesiettek a lépcsőn. Lola feltépte a bejárati ajtót és eltűntek mögötte. A csuklyás alak követte őket. Az utca csöndes és néptelen volt, csak az egyik szomszéd fekete macskája sétált a járdán, de az is rémülten félre ugrott, mikor a két lány sikoltozva elrohant mellette, amikor Rebecca ház előtt álló autójához igyekeztek. – Igyekezz! Még mindig itt van a nyomunkban! – sikoltozott Rebecca, majd ügyetlenül- kapkodva kinyitotta a kocsi ajtaját és bepattant. Lola a másik oldalról szállt be az anyósülésre. Rebecca gázt adott, beindult az autó motorja és sarat kaparva elindultak. Mindkét lány sűrűn kapkodta a levegőt és reszketett a félelemtől. – Ki volt ez? Azt hittem, nekünk annyi… - zokogta Lola. Már elhagyták a várost, amikor a hátuk mögött megmozdult valami. A csuklyába rejtett arcú férfi tűnt fel a hátsó ülésen. A lányok felsikoltottak, Rebecca pedig rémületében elrántotta a kormányt és letértek az útról. A csuklyás Lola felé kapott késével, aki sikoltozva próbálta kikerülni azt. Rebecca keze reszketett a kormányon, arcát ellepték a könnyek. Meg fognak mindketten halni, csak ez járt a fejében. Hirtelen ötlettől vezérelve odaszólt barátnőjének: - Ugorj ki!
- Mi?! – Lola úgy érezte, menten elájul. A férfi elkapta hátulról és az ülés támlájához szorította őt. A lány kétségbeesetten kapálózott, de Rebecca nem merte elengedni a kormányt, hogy segíthessen rajta. Végül egy kézzel megpróbálta lerázni a lányról támadóját, kevés sikerrel. Ekkor eszébe jutott, hogy búcsúzáskor Adam a kezébe nyomott egy ezüst pengéjű pillangókést önvédelemre. Kutatni kezdett hát a kesztyűtartóban, és fohászkodott, hogy megtalálja. Lola közben a férfi karjába harapott, mire az elejtette kését és két kézzel fojtogatni kezdte a lányt. Közben Rebecca megtalálta a pillangókést és gondolkodás nélkül beledöfte a csuklyás karjába. A férfi felordított és elengedte Lolát. – Ugorj! – kiabálta Rebecca és lelassított, Lola pedig már nyitotta is a kocsi ajtaját, hogy kiugorjon a guruló járműből. A fekete ruhás férfi Rebecca után nyúlt, de a lány még időben kiugrott az autóból és fájdalmas puffanással a sárban landolt. A kocsi nekiütközött egy idős tölgyfának, benne a támadóval. A motorháztető alól tömény füst tört elő, miközben Rebecca feltápászkodott a földről és sajgó tagokkal odabotorkált Lolához. – Jól vagy? – kérdezte aggódva. Lola nyöszörögve a hátára fordult és sáros arccal barátnőjére pillantott. - Gyere! – sürgette Rebecca és felé nyújtotta kezét. Közben az autó ajtaja nyikorogva kinyílt. Lola minden maradék erejét latba vetve felállt és Rebeccával az oldalán futásnak eredt. – Utol fog érni! Itt nincs semmi, hová bújjunk? – rémüldözött kétségbeesve. Visszakanyarodtak az útra, ahol szerencséjükre megpillantottak két egyre közeledő fényszórót. Egy autó fényszóróit. Közben támadójuk kimászott Rebecca autójának roncsai közül és utánuk indult. A két lány ismét futásnak eredt, de már alig maradt erejük, arcukat és ruhájukat sár borította, Lola nyaka még piros volt a férfi erős szorításától. Az autó egyre közeledett feléjük, majd az út közepén megállt mellettük. – Gyerünk! Szálljatok be! – szólt ki a volán mögül Adrianna. A két lány beszállt a hátsó ülésre. Rebecca már épp becsapta a kocsi ajtaját, amikor megjelent mellettük a férfi és ököllel betörte az ablaküveget, hogy benyúljon a lányért. Adrianna gázt adott és az autó elszáguldott a késsel a kezében álló, fekete ruhás alak mellett.
– Jól vagytok? – kérdezte aggódva Adrianna, miközben a visszapillantó tükörből nézett a halálra rémült lányokra.
– Ha nem jössz, már nem élnénk! – sóhajtozott Rebecca, majd kíváncsian hozzá tette – hogy kerülsz ide?
- Adam megkért, hogy ha nem gond, jöjjek utánatok. Nagyon aggódott, mert valaki ellopta a szobátokból Lexi naplóját.
– Ugye Lexinek nem esett baja? – kérdezte rémült hangon Rebecca.
– Semmi baja, csak kissé kiakadt – nyugtatta Adrianna.
– Ő volt az! A vérfarkas. Mikor a karjába döftem az ezüst kést, úgy üvöltött, mint a sakál…
- Valószínűleg Lexi naplóját is ő lopta el – bólintott Adrianna.
- Mit akar tőlünk? – csendült hisztérikusan Lola hangja.
- Bárcsak tudnám… de ez nem véletlen. Nem az ösztönei miatt teszi, emberalakban is támad. Nagyon eltökélt lehet, de miért? – tűnődött Adrianna. Az út további részében nem szólalt meg senki, mindhárom lány gondolataiba merülve hallgatott. Adrianna rock zenét kapcsolt be, hogy megnyugodjanak. Bár ez a jelek szerint egyedül csak őt nyugtatta meg, ugyanis a hátsó ülésen ülő két lány még mindig egymásba kapaszkodva reszketett. Mivel Adam Lexinél tölti az éjszakát, Nate pedig Lucasnál, Adrianna jobbnak látta, ha a lányok az ő lakásán maradnak éjjelre. – Vegyetek egy forró fürdőt, én írok Adaméknek, hogy nálam vagyok, és minden rendben van. A történteket inkább csak reggel mondjuk el nekik, fölösleges felizgatunk őket éjszakára, Lexi így is elég zaklatott az eltűnt naplója miatt – javasolta Rebeccának és Lolának.
- Egyetértek. Amúgy sem szeretném még jobban elrontani a randijukat – sóhajtott meggyötört arccal Rebecca. Amíg fürdött, Adrianna készített egy bögre forró gyógyteát Lolának, majd megágyazott a lányoknak. Miután mindhárman aludni tértek, Rebecca még órákon át álmatlanul forgolódott ágyában. Akárhányszor lehunyta a szemét, a csuklyás alak képe jelent meg előtte. Soha nem félt még ennyire. Nem értette, miért történik velük ez az egész, miért tör folyamatosan az életükre az a valaki… vajon ki lehet az? Talán minden nap elsétál mellettük, csak ők nem tudnak róla. Most már soha nem érezhetik magukat biztonságban?
